A megszokás ereje

Egy kutatócsoport öt majmot helyezett egy ketrecbe. A ketrec közepére egy létrát állítottak, tetejére pedig egy csábító fürt banánt tettek. Amint az egyik majom elindult felfelé a létrán, a kutatók azonnal hideg vízzel locsolták le a többieket. A jelenet többször megismétlődött: valahányszor egy majom próbálta elérni a banánt, a többiek kapták a büntetést.

Nem telt el sok idő, mire a majmok megtanulták: ha valaki a létrára lép, az szenvedést hoz mindannyiukra. Így ha egy társuk megpróbált felmászni, a többiek rögvest lerángatták. Egy idő után már egyikük sem próbálkozott – a banán érintetlen maradt.

A kutatók ekkor eltávolították az egyik eredeti majmot, és egy új egyedet hoztak be helyette. Az új jövevény természetesen azonnal a banánért nyúlt volna, de a többi majom nem hagyta: megverték, mielőtt elérhette volna a létra tetejét. Ő nem értette, miért, de gyorsan alkalmazkodott.

A kutatók fokozatosan lecserélték az összes majmot, mígnem már egyetlen eredeti állat sem maradt a ketrecben. Az új csoport minden tagja úgy viselkedett, ahogyan az elődei: aki a létrára lépett, azt a többiek azonnal megakadályozták. Csakhogy ezek a majmok már soha nem tapasztalták meg a hideg vizes büntetést. Nem tudták, miért tilos a létrára mászni – csak azt tudták, hogy így szokás.

Ha megkérdeznénk őket, miért akadályozzák meg egymást, valószínűleg így válaszolnának:

„Nem tudjuk. Így mennek itt a dolgok.”

És mi emberek? Hányszor követünk szabályokat, hagyományokat, korlátokat anélkül, hogy megértenénk, miért is léteznek? Hányszor mondunk le lehetőségekről pusztán azért, mert „ez mindig így volt”?

Csak ülünk lenn a létra alatt. És még mindig várunk.

De vajon meddig? Mikor jön el az a pillanat, amikor valaki mégis megpróbál felmászni? Ki lesz az, aki először kérdőjelezi meg a szabályokat?

A társadalom tele van ilyen láthatatlan létrákkal. Szokásokkal, amelyeket generációról generációra örökítünk, észrevétlenül, kérdés nélkül. Ott van a munkahelyeken, ahol mindenki ugyanúgy végzi a dolgát, mert „így szokás”. Ott van az oktatásban, ahol a tanítási módszereket alig merik megújítani, mert „mindig így tanítottunk”. Ott van a mindennapokban, amikor nemet mondunk valamire, ami valójában előnyös lehetne számunkra, de a félelem és a megszokás visszatart.

Pedig mindig van valaki, aki először kérdez. Valaki, aki nem fogadja el a válaszként azt, hogy „mert mindig így volt”. Ők azok, akik megváltoztatják a világot.

Te felmásznál a létrán?